Harry a szünidő utolsó hetét főleg annak latolgatásával töltötte, hogy vajon miért is viselkedett a Zsebpiszok közben Malfoy úgy, ahogy.  Leginkább Malfoy elégedettséget sugárzó arca nyugtalanította, amivel az üzletet maga mögött hagyta. Aminek Malfoy ennyire örül, abból jó nem sülhet ki semmiképp.

Ront és Hermionét nem érdekelte különösképp a dolog, vagy legalábbis úgy tűnt pár nap után belefáradtak a téma folytonos felhozatalába – ami Harrynek kicsit rosszul esett.

-Igen, már mondtam hogy egyetértek, valóban gyanús az egész- szólt Hermione enyhe türelmetlenséggel a hangjában, aki Fred és George szobájának ablakpárkányán ült, lábát egy kartondobozra támasztva, s aki csak vonakodva tekintett fel az új Rúna Fordítás Haladóknak könyvéből.

-Talán eltörte a Dicsőség Karját – tette hozzá Ron tétován, miközben seprűjének rakoncátlan farokrőzséit igyekezett helyreigazgatni.-Emlékeztek arra az összeaszalódott karra, ami Malfoynak volt?

-De akkor hogy jönne a képbe az, mikor azt mondta :„Ne felejtsd el azt a példányt megőrizni!”-vetette fel a kérdést Harry már sokszortizedik alkalommal.-Nekem ez úgy hangzott , mintha Borginnak is lenne egy példánya a törött tárgyból, és Malfoy mindkettőre igényt tartana.

-Gondolod?- kérdezett vissza Ron, aki ezúttal némi szutykot próbált lekaparni a seprűnyeléről.

-Igen, így gondolom.-felelt Harry. Miután sem Ron sem Hermione nem válaszolt, így folytatta – Az apja most Azkabanban raboskodik, szerintetek Malfoy nem forral ezért bosszút?

Ron pislogva nézett fel.

-Malfoy? Bosszút? Ugyan mit tudna tenni?

-Hát épp ez az, hogy fogalmam sincs!-fakadt ki Harry.- De sántikál valamiben és azt hiszem ezt komolyan kellene vennünk. Az apja halálfaló, és... Harry szájtátva hallgatott el, tekintetét a Hermione mögötti ablakra szegezve.

-Harry-szólt Hermione aggodalmasan-Mi a baj?

-Ugye nem a sebhelyed fáj megint? – érdeklődött Ron idegesen.

-Halálfaló-formalta lassan a szót Harry. – Átvette az apja helyét, mint Halálfaló!

Csend következett, majd Ron kitört nevetésben.

-Malfoy? Harry, ő még csak 16 éves! Azt hiszed Tudjukki engedné Malfoyt csatlakozni?

-Ez nagyon valószerűtlennek hangzik, Harry – szólt Harmione olyan hangon, mintha ő is a nevetéssel küszködne. – Miből gondolod, hogy...?

-Madam Malkinnál... A nő hozzá sem ért, ő mégis kiabált és elrántotta  a karját tőle, mikor fel akarta tűrni a ruhája ujját. A bal karja volt. Megjelölték a Sötét Jellel!

Ron és Hermione összenéztek.

-Hát,...-kezdte Ron a meggyőződés hiányával a hangjában.

-Szerintem csak el akart már menni onnan – bökte ki Hermione.

-Mutatott valamit Borginnak, amit mi nem láttunk. – folytatta Harry makacsul. – Valamit, amitől az komolyan megrémült. A Jel volt az, ezt biztosra veszem. Megmutatta Borginnak, hogy kivel áll szemben - ti is láttátok ezután mennyire komolyan vette Malfoyt.

Ron és Hermione ismét összenéztek.

-Nem tudom Harry...

-Én sem hiszem, hogy Tudjukki hagyná Malfoyt csatlakozni.

Idegesen, teljes meggyőződéssel a saját igazáról, Harry felkapott egy adag koszos kviddicstalárt és kiviharzott a szobából. Mrs Weasley már napok óta noszogatta a gyerekeket, hogy a szennyest és a pakolást ne hagyják az utolsó pillanatra. Lefelé menet Harry Ginnybe botlott, aki a szobája felé igyekezett egy adag frissen mosott ruhával.

-A helyedben messzire elkerülném a konyhai övezetet. – hangzott a figyelmeztetés – Jelenleg túl sok Flegmaság folyik arrafele.

-Majd vigyázok, nehogy belefulladjak – mosolygott Harry.

Ahogy sejteni lehetett; a konyhában találta Fleur-t, aki az asztalnál ült s teljes elragadtatással áradozott a Billel közös esküvői terveikről, miközben Mrs Weasley feltűnően rossz hangulatban csak az  önhámozó kelbimbókra szánt figyelmet.

- Billel máh szinthe bisztoshra eldöntötthük, hogy csak kéth koszorúslyány legyen. Ginny és Gabriel édesen mutatnag majdh etyüth. A’sziszem sima arhany lesz a ruhájukh, mer’ ugyeh a rhózsaszín szörjen nem-menne Ginny hajszínéhesz.

- Á, Harry! – kiáltott Mrs Weaslez megszakítva Fleur monológját. –Remek! El akartam magyarázni a holnapi Roxforti utazással kapcsolatos biztonsági óvintézkedéseket. Ismét minisztériumi kocsikat kapunk és Aurorok fogadnak majd az állomáson bennünket.

- Tonks is ott lesz? – érdeklődött Harry, miközben átadta a kviddicscuccait.

- Nem, nem hiszem. Artúr úgy említette, őt valahova máshova helyezték ki.

- Ez a Tonks tejjesen elhatyta magáth – tűnődött fleur, miközben saját lehengerlő tükörképét vizsgálgatta a teáskanala hátuljában. – Naty hiba, ha érdekhel a véleményjem.

- Igen, köszönjük – vágott Mrs Weasley Fleur szavaiba ismét, ezúttal csípős hangon. – Harrz, jobb ha most folytatod a készülődést. Ha lehet szeretném ha a csomagok még ma este készen lennének, így elkerülhetnénk a szokásos utolsó pillanatokra hagyott felfordulást.

S valóban, az indulásuk másnap reggel a szokásosnál simábban ment. Mikor a minisztériumi autók megérkeztek már mind útra kászen sorakoztak az Odú előtt: csomagok összepakoltan, Hermione macskája Csámpás az utazókosara biztonságos hajlékában, Hedvig, Ron baglya Pulipinty és Ginny új törpe bóbitája Arnold pedig a kalitkáikban.

- ’Au revoir ’Arry – szólt Fleur rekedtes hangon míg búcsúpuszit adott. Ron reményteljesen sietett előre, de Ginny kitette a lábát, amin keresztülesve bátyja végül a piszkos földön landolt Fleur lábai előtt. Ezek után Ron dühösen, piros fejjel, koszosan a kocsihoz sietett mellőzve a búcsúzkodást.

Kings Crossnál Hagrid vidám fogadtatása helyett két zord-arcú, szakállas, sötét mugli-öltönyt viselő Aurór sietett a kocsikhoz abban a pillanatban hogy azok megálltak, s tetőzve a hangulatot, szó nélkül kísérték a csapatot az állomásra.

- Gyorsan, gyorsan! Át a korláton – utasított Mrs Weasley, akit láthatóan zavart a merev hathatóság. – A legjobb, ha Harry megy legelőször – kérdőn tekintett az egyik Aurórra, aki kurta bólintással válaszolt, majd megragadta Harry felkarjat s úgy tűnt átsegíti a fiút a korláton a kilences és tizes vágány között.

- Köszönöm, tudok járni – jegyezte meg Harry  ingerülten, karját kirántva az Aurór szorításából. Szótlan kísérőjére fittyet hányva nekilökte kocsiját a falnak, s a következő pillanatban már a 9 és háromnegyedik vágánynál találta magát, a skarlátszín Roxfort Expressz mellett, mely gőzt pöfögött a környező tömegre. Másodperceken belü Hermione és Weasley-ék is megjelentek.

Harry anélkül hogy kikérte volna az őt felügyelő marcona Aurór engedélyét, intett Ronnak és Hermionénak, hogy kövessék őt a vonatra együtt keresni egy üres fülkét.

-Nem tehetjük Harry, - kezdte Hermione bűntudatosan – Ronnak és nekem legelőször a prefektusi vagonhoz kell mennünk, aztán a folyosókat felügyelnünk egy darabig.

-Óh, tényleg. El is felejtettem. – kapcsolt Harry.

-Jó lenne, ha mind egyenest a vonatra igyekeznétek. Már csak néhány perc maradt indulásig – sürgette őket Mrs Weasley az óráját lesve. – Nos, kellemes tanidőt Ron...

-Mr Weasley, válthatnánk pár szót? – kérdezte Harry a pillanat hevében.

- Persze. – hangzott a válasz Mr Weasleytől, aki nem tudta leplezni meglepettségét, mégis készségesen követte Harry-t a többiek hallótávolságán kívűlre.

Miközben távolodtak, Harry látta amint Mrs Weasley és a zordképű Aurór gyanakvó pillantásokat vetnek feléjük.

- Mikor az Abszol úton jártunk – kezdett bele Harry a történetbe, de Mr Weasley sokatmondó arckifejezéssel vágott közbe

- Most fogom megtudni, hogy hova tűntetek Ronnal és Hermionéval, mialatt elméletileg Fred és George üzletének hátsó szobájában tartózkodtatok?

-Honnan tudta?

-Harry, kérlek! Azzal a férfival beszélsz, akinek volt szerencséje felnevelni Fredet és George-ot is.

- Öhm... hát igen, szóval nem a hátsó szobában voltunk.

-Jól van, akkor halljuk a legrosszabbakat!

-Draco Malfoyt követtük a Láthatatlan köpenyem segítségével.

-Puszta hóbortból, vagy okotok is adódott erre?

- Úgy gondoltam Malfoy forral valamit. – válaszolt Harry figyelmen kívűl hagyva Mr Weasley tekintetét amely egyszerre árulkodott dühről és szórakoztatottságról. – Lelépett az édesanyjától és tudni akartam miért.

-Ez érthető – mondta Mr Weasley beletörődően. Nos? Kiderült, hogy miért?

- A Borgin és Burkes-be ment, ahol fenyegetőzéssel próbálta rávenni az eladót, Borgint, hogy segítsen neki megjavítani valamit. Ezenkívűl valamit félre tetetett magának, ami úgy tűnt mintha ugyanolyan dolog lenne, mint ami javításra szorul. Mintha összetartozó pár lennének, és... – Harry mély lélegzetet vett.

-Van még valami. Láttuk hogy Malfoy majd’ egy mérföldet ugrott, mikor Madam Malkin a bal karjához akart érni. Azt hiszem megjelölték a Sötét Jellel. Úgy sejtem, átvette az apja helyét, mint Halálfaló.

Mr Weasley meglepődve nézett, majd egy pillanat után így szólt:

- Harry kétlem, hogy Tudodki engedne egy 16 évest...

-Tudja valaki is biztosan, hogy mi az amit Tudjukki tenne vagy nem tenne?  - kérdezte Harry mérgesen. – Ne haragudjon Mr Weasley, de nem gondolja, hogy ez olyasmi, aminek árdemes lenne utánanyomozni? Ha Malfoy valamit rendbe akar hozatni, és ehhez Borgint kell megfélemlítenie, akkor az valószínűleg valami Sötét és veszélyes lehet, nem?

- Harry, hogy őszinte legyek, ezt kétlem. – válaszolt Mr Weasley lassan. – Nézd, mikor Lucius Malfoyt letartóztatták, razzia volt a házánál. Elhoztunk onnan mindent, ami csak veszélyes lehetne.

- Szerintem valami elkerülte a figyelmüket. – mondta Harry makacsul.

-Nos, ez lehetséges – felelt Mr Weasley, de Harry halotta a hangján, hogy csak ugratja őt.

Mögöttük sípszó hallatszott, szinte mindenki felszállt már, s a vonatajtók csukódni kezdtek.

-Jobb, ha sietsz – szólt Mr Weasley, miközben Mrs Weasley így kiálltott:

-Harry, gyorsan!

Harry előre sietett, Mr és Mrs Weaslez pedig segítettek neki felpakolni a csomagjait a vonatra.

- Kedves, nálunk töltöd a karácsonyt. Az egész le van rendezve Dumbledore-ral, úgyhogy hamarosan újra látjuk egymást – beszélt hozzá Mrs Weasley az ablakon keresztül, mialatt Harry becsukta maga mögött az ajtót, és a vonat mozdulni kezdett. – Vigyázz magadra, és-

a vonat gyorsulni kezdett-

-légy jó, és-

Ekkor már kocognia kellett, hogy lépést tartson

-maradj biztonságban!

Harry integetett, amíg a vonat el nem kanyarodott és Mr és Mrs Weasley-t már nem lehetett látni. Ekkor megfordult, hogy lássa a többiek hova tűntek. Ahogy sejtette Ron és Hermine már a prefektusi kocsiban tartókodtak elzárva a többiektől, de Ginnyt magától pár lépésnyire találta a folyosón, amint néhány barátjával beszélgetett. Felé vette az útját, a bőröndjét maga mögött húzva.

Ahogy elindult az emberek szégyentelenül bámulni kezdték. Számított rá, hogy a Reggeli Prófétában megjelent „A Kiválasztott”-ról szóló cikkek után valamivel nagyobb szintű lesz az ámulás-bámulás, mégsem volt igazán ínyére a hírnév.  Megveregette Ginny vállát:

-Van kedved velem kabint keresni?

-Nem lehet, Harry. Említettem, hogy Dean-nel van találkám. – felelt Ginny sugárzó arccal.

-Igaz. – mondta Harry, akibe holmi furcsa idegesség hasított ahogy a lány elsétált, a haját lobogtatva maga után. Harry úgy hozzászokott a lány társaságához a nyáron, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy az iskolában Ginny nem szokott vele, Ronnal és Hermionéval mutatkozni. Pislogva nézett körül az őt körbevevő rajongó lányokon.

- Szia Harry! – köszönt mögötte egy ismerős hang.

- Neville! – kiáltott Harry megkönnyebbülten, miközben megfordult hogy egy kerek- arcú fiút lásson, aki próbálta magát átvergődni felé a tömegen.

- Hello Harry – köszöntötte egy hosszú hajú, ködös tekintetű lány Neville mögül.

- Szia Luna. Hogy vagy?

- Nagyon jól, köszi szépen. – felelt Luna, mellkasához szorítva egy magazint, amelynek címlapja nagy betűkkel hírdette a benne található ingyenes tekintetes-tekintőt.

-Ezek szerint a Hírverő sikere még mindíg töretlen? – érdeklődött Harry, aki némi elfogultságot érzett a lap iránt, mióta előző évben exkluzív interjút adott annak.

-Óh igen, rengetegen olvassák – felelt Luna boldogan.

-Menjünk, keressünk szabad helyet – javasolta Harry, s mindhárman elindultak, hogy átverekedjék magukat a csendesen bámészkodó diáktömegen. Mikor végül találtak egy üres kabint, Harry hálával telten siettett befelé.

-Még minket is megbámulnak – jegyezte meg Neville, önmagára és Lunára utalva – azért, mert veled vagyunk.

-Azért néznek úgy rátok, mert ti is ott voltatok a Minisztériumnál – szólt Harry, miközben a bőröndrekeszre emelte csomagját. – Biztosan láttátok, hogy a Reggeli Próféta egyfolytában a mi kis ottani kalandunkat kürtölte.

- Igen, láttam. Azt hittem Nagyi mérges lesz a nagy hírverés miatt – mesélt Neville - , de egészen megörült neki. Azt mondja, végre kezdek apukám nyomdokaiba lépni. Egy új pálcát is kaptam tőle, nézd – kapta elő és mutatta Harrynek – cseresznyefa és unikornis sörényszál! – mondta büszkén. Szerintünk ez volt az egyik legutolsó, amit Olivander valaha is eladott,  másnapra már hűlt helye volt. – Héj, Trevor! Gyere vissza! Kiáltott, míg lebukott az ülések alá, hogy elkapja varangyát, aki szokásához híven próbált élni a meglógásra adódott lehetőséggel.

- Idén is tartunk majd DS találkákat, Harry? – kérdezte Luna miközben magára vett egy tudat-tágító szemüveget, amit a Hírvivő közepében talált.

- Most, hogy megszabadultunk Umbridge-tól nem lenne sok értelme, nem igaz? – mondta Harry mialatt helyet foglalt. Neville kobakja hirtelen az ülésnek koppant, ahogy igen csalódottan felnézett.

- Én szerettem a DS-t! Nagyon sokat tanultam tőled.

- Én is élveztem a találkozóinkat – tette hozzá Luna higgadt nyugalommal – Olyan volt, mintha lettek volna barátaim.

Ez egy tipikus példája volt Luna szokásos kényelmetlen megnyilvánulásainak, amik Harryből egyszerre váltottak ki vonagló szánalmat és zavartságot. Azonban mielőtt még válaszolhatott volna, a kabinon kívülről jövő mozgolódás zaja zavarta meg őket. Egy csapat negyedéves lány súgdolózott és kacarászott az üveg másik oldalán.

- Te kérdezed meg!

- Nem , te fogod!

- Majd én megteszem! – s egyikük, merész kiállással, nagy sötét szemekkel, markáns állal és hosszú fekete hajjal; átlökte magát az ajtón.

- Szia Harry! Romilda vagyok. Romilda Vena – mondta hangosan és határozottan. – Miért nem jösz át a kabinunkba? Nem muszáj velük maradnod. – fűzte hozzá súgva, miközben Nevillre sandított, akinek az ülések alól ismét csak a feneke látszott, amint Trevor után tapogatódzott ; majd Lunára nézett, aki ekkorra már magára vette a tekintetes-tekintőt, amiben úgy mutatott, akár egy színpompás bagoly.

-Ők a barátaim – közölte Harry fagyosan.

- Óh.- felelt a lány meghökkenve – Óh, oké. – és visszavonult maga mögött behúzva az ajtót.

- Az emberek azt várják, hogy nálunk menőbb barátaid legyenek – fakadt ki Lunából a rá jellemző zavarbaejtően nyílt őszinteség.

- Ti vagytok a menők. – jelentette ki Harry röviden. – Egyikük sem volt ott a Minisztériumnál. Ők nem harcoltak velem.

- Nagyon szép, hogy ezt mondod – virult ki Luna, majd feljebb nyomta az orrán a tekintetes-tekintőjét, és visszatért a Hírverő olvasásához.

-Bár nem mi néztünk szembe vele. –mondta Neville az ülés alól felemelkedve, portól és piszoktól teli hajjal, Trevorral a kezében, aki láthatóan megadta magát. – Te voltál. Hallanod kellene, ahogy a nagyim emleget : „- Ez a Harry Potter sokkal gerincesebb, mint az egész Mágiaügyi Minisztérium együttvéve!” Bármit megadna azért, ha te lennél az unokája...   

  Harry kényelmetlenül nevetett, és gyorsan az RBF-ekre terelte a szót. Miközben Neville elmondta a jegyeit, és fennhangon töprengett azon, hogy vajon megengedik-e neki, hogy átváltoztatástanból RAVASZ-ozzon egy 'Elfogadható' eredménnyel, Harry nem is hallgatta, csak nézett rá.

Neville gyermekkorát Voldemort legalább annyira beárnyékolta, mint Harryét, azonban fogalma sem volt arról, mennyire közel állt ahhoz, hogy Harry sorsára jusson. A jóslat mindkettőjükre vonatkozhatott volna, azonban ismeretlen okból Voldemort úgy döntött, hogy valószínűleg Harryre vonatkozott a jóslat.

Ha Voldemort Neville-t választotta volna, akkor most Neville-en lenne a villám alakú sebhely, és a prófécia súlya… De biztos ez? Vajon Neville édesanyja is meghalt volna érte, mint ahogy Lily meghalt Harryért? Vagy akkor egyáltalán nem lenne 'Kiválasztott'? Egy üres szék ott, ahol most Neville ül, és egy sérüléstől mentes Harry, akit saját édesanyja csókolt volna meg búcsúzólag Ron édesanyja helyett?

– Minden rendben, Harry? Viccesen nézel ki – mondta Neville.

Harry visszazökkent a valóságba – Bocsi… én…

– Rontássarjad van? – kérdezte együttérzően luna, Harryre pillantva a hatalmas, színes szemüveg mögül.

– Én… micsoda?

– Rontássarj… Láthatatlanok. A füleiden repülnek be, és összezavarják az agyadat – mondta. – Mintha éreztem volna itt röpködni egyet.

Összecsapta kezeit a levegőben, mintha nagy, láthatatlan molylepkéket csapna le. Harry és Neville összepillantottak, és gyorsan elkezdtek a kviddicsről beszélgetni.

A vonat ablakain túl ugyanolyan szedett-vedett volt az időjárás, mint egész nyáron. Váltakozva haladtak át fagyos ködökön és gyenge, tiszta napsütéses területeken. Az egyik ilyen tiszta területen voltak éppen, amikor a nap már majdnem felülről sütött, mikor Ron és Hermione végre megérkeztek a fülkébe.

– Remélem, a büfés boszorkány nemsokára megérkezik, éhezem – mondta vágyakozva Ron, és a hasát simogatva ledobta magát a Harry melletti ülésre. – Malfoy nem végzi a prefektusi teendőit. Csak ül a fülkéjében a többi Mardekárossal, láttam, amikor elmentem mellettük.

Harry érdeklődve kihúzta magát. Nem vallt Malfoyra, hogy kihagyja ezt a remek lehetőséget prefektusi hatalmának bemutatására, amivel előző évben még vidáman élt vissza.

– Mit csinált, amikor láttátok?

– A szokásosat – mondta közömbösen Ron, egy csúnya kézmozdulatot téve. – Nem igazán vall rá, ugye? Hát… ez van – megismételte a kézmozdulatot – de miért nem terrorizálja az elsősöket?

– Nemtom – mondta Harry, agya azonban vadul dolgozott. Vajon ez nem pont úgy nézett ki, mintha Malfoynak most fontosabb dolgok járnának a fejében, mint a fiatalabb diákok piszkálása?

– Talán jobban szerette a Főinspektori Különítményt – mondta Hermione. – Talán prefektusnak lenni azután, egy kicsit unalmas.

– Nem hiszem – mondta Harry. – Szerintem…

De mielőtt kifejthette volna véleményét, a fülke ajtaja kinyílt, és egy izgatott harmadéves lány lépett be.

– Ezt Neville Longbottomnak és Harry P-Potternek kell odaadnom – elbizonytalanodott, amikor Harry szemébe nézett, és elvörösödött. Két ibolya színű masnival megkötött pergamentekercset tartott a kezében. Harry és Neville zavartan elvették a feléjük nyújtott tekercset, a lány pedig kibotladozott a fülkéből.

– Mi ez? – kérdezte Ron, miközben Harry kicsavarta a sajátját.

– Egy meghívó – mondta Harry.

Harry,

Örömömre szolgálna, ha csatlakoznál hozzám egy kis ebédre a C fülkében.

Tisztelettel, Horace

– De hát mit akar tőlem? – kérdezte idegesen Neville, mintha büntetésre számítana.

– Fogalmam sincs – válaszolta Harry, ami nem volt teljesen igaz, bár egyenlőre bizonyítéka sem volt rá, hogy ez az előérzet helyes lenne. – Figyelj – folytatta, egy hirtelen ötlettől vezérelve, – menjünk a láthatatlanná tévő köpeny alatt, akkor odafele talán meg tudnánk nézni, mit csinál Malfoy.

Ebből az ötletből azonban nem lett semmi: a folyosók annyira tele voltak a büfés boszorkányt váró emberekkel, hogy lehetetlen volt átjutni köztük a köpenyben. Harry sajnálkozva visszatette a táskájába. Tekintete azt tükrözte, hogy már csak a bámulók miatt is szívesen felvette volna, akik száma nagyban megnőtt azóta, hogy utoljára a vonaton ült. A diákok állandóan ki-kikukucskáltak a fülkéikből, hogy jobban láthassák őt. Cho Chang volt a a kivétel, aki Harry közeledtére besietett a fülkéjébe. Miközben elment az ablak mellett, látta, ahogy barátnőjével, Mariettával beszélget, akin igen vastag réteg smink volt, ami azonban nem fedte el teljesen az arcán végighúzódó kiütéseket. Magában mosolyogva továbbment.

Mikor elérték a C fülkét, azonnal látta, hogy nem ők voltak Slughorn egyetlen meghívottjai, azonban Slughorn lelkes köszöntése alapján valószínűleg Harry volt közülük a leginkább felbukkanni remélt diák.

– Harry, kedves fiam! – mondta Slughorn, felpattanva, amikor megérkezett. Úgy tűnt, bársonyba bújtatott pocakja teljesen betöltötte a rendelkezésre álló helyet. Fényes, kopasz feje és nagy, ezüstös bajsza annyira fényesen ragyogott a napfényben, mint mellényének arany gombjai. – Örülök, hogy látlak, igazán örülök! És Ön pedig biztosan Mr. Longbottom!

Neville ijedten bólintott. Slughorn intésére leültek egymással szemben az utolsó két megmaradt helyre, közvetlenül az ajtó mellett. Harry körbenézett a többi meghívotton. Felismert egy vele egyidős Mardekárost, volt két hetedéves fiú, akiket Harry nem ismert, és Slughorn mellett, a sarokban – mintha nem lenne teljesen biztos abban, hogy került oda – ott ült Ginny.

– Nos, ismeritek a jelenlévőket? – kérdezte Slughorn Harrytől és Neville-től. – Blaise Zabini ugyebár az évfolyamtársatok…

Zabini nem mutatta felismerésnek vagy üdvözlésnek semmi jelét, ahogy Harry vagy Neville sem: a Griffendéles és a Mardekáros tanulók gyűlölték egymást.

– Ez it Cormac McClaggen, vele talán már találkoztatok…? Nem?

McClaggen, egy nagy, sörtehajú fiatal emelte fel a kezét, és Harry és Neville pedig visszabiccentettek.

– … ő itt pedig Marcus Belby, nem tudom, hogy…?

Belby, aki vékony volt, és eléggé ideges, megeresztett egy feszült mosolyt.

– … és ez az elbűvölő fiatal hölgy azt állítja, ismer titeket! – fejezte be Slughorn.

Ginny Harryre és Neville-re fintorgott Slughorn háta mögül.

– Hát, ez igazán kellemes – mondta kényelmesen Slughorn. – Egy lehetőség, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Tessék, vegyetek egy szalvétát. Pakoltam magamnak ebédet; a büfé, amennyire emlékszem, tele van édesgyökérrel, és egy szegény öreg ember emésztőrendszere nem bírja túlságosan az ilyen dolgokat… Fácánt, Belby?

Belby elfogadott egy kis darabm fácánnak látszó valamit.

– Épp az ifjú Marcusnak meséltem, hogy volt szerencsém tanítani Damocles bácsikáját – mondta Slughorn Harrynek és Neville-nek, miközben egy nagy tál tekercset adott körbe. – Kiváló varázsló, kiváló, és a Merlin díját teljes mértékben megérdemelte. Gyakran látod őt, Marcus?

Sajnálatos módon Belby épp akkor kapott be egy falatnyi fácánt; sietségében, hogy válaszoljon Slughornnak, túl gyorsan nyelt, ellilult, és fulaldozni kezdett.

– Anapneo – mondta csendesen Slughorn, Belbyre mutatva a pálcájával, azonnal megtisztítva légútjait.

– Nem… nem túl sokat – mondta csillogó szemmel, zihálva Belby.

– Hát persze, valószínűleg nagyon elfoglalt – mondta Slughorn, nézett kérdően Belbyre. – Kétlem, hogy felfedezte volna a farkasölőfű-főzetet kemény munka nélkül!

– Valószínűleg… – mondta Belb, aki látszólag ódzkodott újabb falat fácánt venni, amíg biztos nem volt benne, hogy Slughorn végzett vele. – Ő… ő és édesapám nem jönnek ki valami jól, tudja, így nem tudok róla túl sok mindent…

Hangja elgyengült, ahogy Slughorn hűvösen rámosolygott, és továbbfordult McClaggenhez.

– Folytassuk veled, Cormac – mondta Slughorn. – Véletlenül ismerlek Tiberius bácsikádon keresztül, mivel van egy remek képe kettőtökről, amin, ha jól emlékszem, Norfolkban vadásztok.

– Ó, igen, az igazán szórakoztató volt – mondta McClaggen. – Bertie Higgs-el és Rufus Scrimgeourral mentünk; ez nyilvánvalóan még miniszterré választása előtt volt…

– Ó, szóval ismered Bertie-t és Rufust is? – sugárzott Slughorn az örömtől, egy tál pitét körbekínálva; Belbyt valamiért kihagyta. – Mondd el nekem…

Pont úgy volt, ahogy Harry gyanította. Úgy tűnt, mindenki azért lett meghívva, mert kapcsolatban álltak valaki közismert vagy befolyásos emberrel… mindenki, Ginnyt leszámítva. Zabininek, akit McClaggen után kérdezett ki, egy híresen gyönyörű boszorkány volt az édesanyja. (amennyire Harry le tudta szűrni, hétszer házasodott meg, mind a hét férje titokzatos körülmények között halt meg, rengeteg aranyat hagyva a nőre.) Ezután Neville következett: Elég kényelmetlen tíz perc volt ez, mivel Neville szüleit, akik jólismert aurorok voltak, Bellatrix Lestrange és néhány másik Halálfaló az őrületbe kínozták. Neville interjúja végén Harry úgy érezte, Slughorn még mérlegeli az ítéletét felette, hogy meglássa, örökölte-e szülei adottságait.

– Most pedig – mondta Slughorn, miközben elhelyezkedett az ülésen, olyan hangon, mintha egy bemondó jelentené be a sztárját. – Harry Potter! Hol is kezdjük? Úgy vélem, éppen csak hogy a felszínt súroltam, amikor találkoztunk a nyáron! – Egy ideig szemlélte Harryt, mintha egy különösen nagy és ízletes fácándarab lenne, majd folytatta. – A 'Kiválasztott', mostanában így hívnak!

Harry nem szólt semmit. Belby, McClaggen és Zabini mind őt nézték.

– Természetesen – mondta Slughorn, közelebbről szemlélve Harryt, – évek óta hallani pletykákat… emlékszem, amikor… nos… azután a szörnyű este után… Lily… James… és te túlélted… és mindenki azt mondta, hogy biztosan különleges hatalmad van…

Zabini egy kis köhögést hallatott, ami egyértelműen szkepticizmusát volt hivatott jelezni. Slughorn mögött egy mérges hang szólalt meg.

– Igen, Zabini, mert te annyira tehetséges vagy… a pózolásban…

– Ó, kedvesem! – kuncogott kényelmesen Slughorn, Ginnyre nézve, aki Slughorn hatalmas pocakja mellett Zabinit fixírozta. – Légy óvatos, Blaise! Láttam, ahogy ez a fiatal hölgy a legbámulatosabb rémdenevér-rontást hajtja végre a fülkéjében, amit valaha láttam! Nem szívesen szállnék vele szembe!

Zabini csupán megvetően nézett rá.

– Egyébként – folytatta Slughorn, ismét Harry felé fordulva. – Ilyesmi pletykák voltak a nyáron. Persze senki sem tudja, mit higgyen el, a Próféta köztudottan eléggé pontatlan, hibákat vétenek… azonban a szemtanúk magas száma miatt eléggé valószínű, hogy volt valami zavargás a minisztériumban, és hogy te ott voltál a sűrűjében!

Harry, aki nem igazán látott ebből bármiféle kiutat, a hazigságon kívül, bólintott, de még mindig nem szólt semmit. Slughorn vidáman nézett rá.

– Annyira szerény, annyira szerény, nem csoda, hogy Dumbledore annyira nagyra tartja… szóval ott voltál? A történet többi része azonban… annyira hihetetlen, az ember nem igazán tudja, mit is higyjen… például ez a prófécia-mese…

– Nem hallottuk a próféciát – mondta Neville, miközben muskátlirózsaszín színt öltött fel.

– Így van – mondta támogatóan Ginny. – Neville és én is ott voltunk, ez az egész 'Kiválasztott' dolog ugyanaz a szemét, amit a Próféta talál ki, mint mindig.

– Szóval ti ketten is ott voltatok? – kérdezte érdeklődve Slughorn, egyikről a másikra pillantva, azonban mindketten nyugodtan ültek a bátorító mosolyával szemben.

– Igen… nos… az igaz, hogy a Próféta elég gyakran esik túlzásokba… – mo