Harry Potter hangosan horkolt.  Majdnem négy órája ült az ablak melletti székben, bámulva a sötétedő utcát, míg végül arcát a hideg ablaküvegnek nyomva, félrecsúszott szemüveggel, szélesre tátott szájjal elaludt. Leheletének párája lecsapódott az üvegre, narancssárgán csillogva az utcai lámpa fényétől, természetellenesen elszínezve arcát, amitől kócos hajával kísértetiesen nézett ki.

A szobában több különböző személyes tárgy és szemét hevert szétszórva. Bagoly tollak, almacsutkák, cukorkák csomagolópapírjai borították a talajt, jó pár varázstankönyv rendetlenül feküdt az összegyűrt ágytakarón, és az íróasztal lámpájának fénye egy újságpapír kupacra esett. A címlapról a következő főcím harsogott:

HARRY POTTER A KIVÁLASZTOTT?

Újabb és újabb pletykák kapnak szárnyra a nemrégiben a Mágiaügyi Minisztériumban történt zavargásokról, ahol Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén már másodszor látták.

„Nem beszélhetünk róla, ne kérdezzenek tőlem semmit” mondta tegnap este egy izgatott Amnéziátor, aki nem adta meg nekünk a nevét, amint távozott a Minisztériumból.

Mindazonáltal magas rendű minisztériumi forrás megerősítette, hogy a szörnyű események a legendás

Jóslatok Termében zajlottak.

Bár a Minisztérium szóvivői ez

idáig elutasítottak minden, a hely létezésére irányuló feltevést is, a Varázsló Társadalom egyre több képviselője hiszi el, hogy a Halálfalók illegális behatolásért és a Jóslat ellopásának kísérletéért tölti büntetését az Azkabanban. A Jóslat tartalma ismeretlen, bár az elterjedt találgatások szerint Harry Potterről szól, az egyetlen ember, akiről tudjuk, hogy túlélte a Halálos Átkot, és akiről azt is tudjuk, hogy a kérdéses estén a Minisztériumban tartózkodott. Néhányan „kiválasztottnak” nevezik, hisznek abban, hogy ő az egyetlen, aki megszabadíthat minket Tőle, Akit Nem Nevezünk Nevén.

A Jóslat (ha létezik) jelenlegi holléte ismeretlen, bár… folyt. köv. 2. oldal 5. oszlop

Egy másik újság  hevert az előző mellett. Sokkal érdektelenebb főcímmel:

SCRIMGEOUR LEVÁLTJA CARAMELT

A címoldal nagy részét egy férfi fekete-fehér fényképe foglalta el, akinek oroszlánsörény-szerű vastag haja és meglehetősen ráncos arca volt. A fénykép mozgott – a férfi integetett a plafon felé.

Rufus   Scrimgeour, aki  a   Varázsbűn-üldözési  Főosztály Auror

Parancsnokságának korábbi vezetője volt, leváltotta Cornelius Caramelt, Magiaügyi Minisztert hivatalából. A kinevezést a Varázsló Társadalom nagy örömmel fogadta, bár a rossznyelvek szerint Albus Dumbledore és az új Miniszter kapcsolata nem teljesen felhőtlen. Pár órával Scrimgeour kinevezése után a posztjára nemrégiben visszahelyezett Wizengamoti főigazgató (Chief Warlock) tiszteletét tette az új Miniszternél.

Scrimgeour szóvivői megerősítették, hogy a Miniszter Úr első útja Dumbledore-hoz vezetett, ugyanakkor nem voltak hajlandóak kommentálni, hogy miről folyt a megbeszélés. Folyt köv. 3.oldal. 2. oszlop

Az újságtól balra  hevert egy harmadik, úgy összehajtva, hogy a Minisztériumnak a tanulók biztonságát garantáló cikke legyen látható.

Az újonnan kinevezett Mágiaügyi Miniszter, Rufus Scrimgeour ma elmondta, hogy nagyon szigorú lépéseket tettek a diákok biztonságos visszatérésének érdekében a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.

„Nyilvánvaló okok miatt a Minisztérium nem fogja elárulni a megszorító intézkedések részleteit.” Közölte a Miniszter, bár egy bennfentes elárulta, hogy az intézkedéseknek része                                    

a védekező bűbájok és varázslatok, ellenátkok használata, és egy kijelölt, Aurorokból álló csoportnak csak a Roxfort védelme a feladata.

„A legtöbb szülő megnyugtatónak tartja az új Miniszter szigorú álláspontját a tanulók biztonságával kapcsolatban” – mondta Mrs. Augusta Longbottom. – „Az unokám, Neville –Harry Potter egyik jó barátja, mellékesen megjegyzem együtt harcolt vele a Halálfalók ellen a Minisztériumban Júniusban, és …”

Az újsághír többi részét eltakarta a rajta álló madárkalitka. Benne egy gyönyörű hóbagoly. Tüzes tekintettel pásztázta a szobát, fejét néha horkoló gazdája felé irányítva. Csőrével időnként türelmetlenül csattintott, de Harry túl mélyen aludt ahhoz, hogy meghallja.

A szoba közepén egy nagy utazóláda állt, nyitott tetővel, pakolásra készen. Majdnem teljesen üres volt, csak néhány, a korábbi útról benne maradt  holmi feküdt az alján: édességek, üres tintatartó, törött pennák. Mellette a padlón egy bíborszínű röplap, rajta a következő szöveggel:

A Mágiaügyi Minisztérium

KIADVÁNYA

HOGYAN VÉDJÜK MEG CSALÁDUNKAT ÉS OTTHONUNKAT A SÖTÉT OLDALLAL SZEMBEN

A Varázsló Társadalom a magukat Halálfalónak nevező szervezet fenyegetése alatt áll. A következő biztonsági utasítás betartása segít megvédeni Önöket, az Önök családját és otthonát támadás ellen.

1. Nem ajánlott egyedül kimozdulni otthonukból.

2. Rendkívüli óvatosság szükségeltetik a sötét órákban. Amennyiben lehetséges, oldják meg ügyeik intézését, mielőtt lenyugszik a Nap.

3. Ismertessék a biztonsági intézkedéseiket otthonukban, meggyőződve arról, hogy minden családtag tisztában van a veszély esetén teendőkkel, úgy mit Pajzs és Kiábrándító Bűbájok

használatával, és fiatalkorú családtag esetében a

 Társ-Hopponálással.

4. Egyeztessenek biztonsági kérdéseket és válaszokat közeli barátaikkal és családtagjaikkal, hogy felismerjék a Százfűlé-Főzettel átalakult, álcázott Halálfalókat. (Lapozzon a 2. oldalra)

5. Ha úgy érzi, hogy családtagja, munkatársa, barátja vagy szomszédja furcsán viselkedik, haladéktalanul értesítse a Varázsbűn-üldözési Főosztályt. Ismerősei állhatnak az Imperius-átok hatása alatt. (Lapozzon a 4. oldalra)

6.  Ha a Sötét Jegyet megpillantja egy ház vagy egyéb épület felett, NE MENJEN BE, hanem azonnal értesítse az Auror Parancsnokságot.

7.  Meg nem erősített észlelések azt mutatják, hogy a Halálfalók használják az Inferi-t (Lapozzon a 10. oldalra) Az In-ferius, vagy hasonló észlelése esetén AZONNAL értesítse a Minisztériumot!

Harry felhorkantott álmában, az arca néhány centiméterrel lejjebb csúszott az ablakon, szemüvege még jobban félrecsúszott, de nem ébredt fel. Az ébresztőóra, amit Harry pár éve javított meg, az ablakpárkányon állva hangosan ketyegett, Tizenegy óra előtt egy percet mutatott. Kicsit odébb, Harry nyugodt kezében egy vékony, dőlt betűkkel teleírt pergamen volt. Mióta a levél megérkezett, három nappal ezelőtt, Harry olyan gyakran olvasta el, hogy a korábban szoros tekercs teljesen kisimult

Kedves Harry!

Ha egyetértesz, ezen a pénteken, este tizenegy órakor elmegyek

 érted a Privet Drive 4. szám alatti házhoz, hogy elkísérjelek az Odúba, ahova meghívtak Téged, hogy a nyári szünet hátralévő részét eltöltsd.

Ha neked is megfelel, nagyon örülnék, ha segítenél valamiben, amit el kellene intéznem, az Útban az Odú felé. Személyesen jobban elmagyarázom. Kérlek válaszod küldd vissza ezzel a bagollyal, remélem pénteken találkozunk.

Minden jót kívánok

Albus Dumbledore

Bár kívülről tudta a szövegét, Harry hét óra óta újra és újra elolvasta, amikoris odatelepedett a hálószoba ablaka mellé, ahonnan elfogadható kilátás volt a Privet Drive mindkét végére. Tudta, hogy nincs értelme újraolvasni Dumbledore levelét, igenlő válaszát már akkor visszaküldte a bagollyal, ahogy kérte. Nem tudott mást tenni, mint várni. Akkor is ha eljön érte, akkor is, ha nem.

De Harry még nem pakolt össze. Egyszerűen csak túl szép volt, hogy igaz legyen, hogy már két hét után megszabadulhat Dursley-ék társaságától. Nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy valami nincs rendjén – Dumbledore-nak küldött levele eltévedhetett, esetleg Dumbledore-t megakadályozták, hogy érte jöjjön, vagy kiderülhet, hogy a levél egyáltalán nem is Dumbledore-tól jött, hanem egy rossz tréfa, vagy csapda. Harry képtelen lett volna szembesülni azzal, hogy összekészített bőröndjét újra pakolhatja ki. Az egyetlen előkészület, amit az utazás miatt tett, hogy betette a baglyot a ketrecébe.

Az ébresztőóra percmutatója elérte a tizenkettőt, és abban a szempillantásban az utcai lámpák kialudtak. Harry  felébredt, mintha a hirtelen sötétség egy vészjel lenne. Kapkodva megigazította a szemüvegét, elhúzta ablakhoz ragadt arcát, helyette odadugta az orrát az üveghez, hunyorogva pillogott a járda felé. Egy magas alak sétált a kerti ösvényen, , hosszú, lengedező talárban.

Harry akkorát ugrott, mintha megcsípte volna az áram, fellökte a széket,  elkezdett összekapkodni mindent a földről, és beledobálta az utazóbőröndjébe. Miközben átszaladt a szobán kezében a talárjával, két könyvvel és egy csomag csattal, hallotta, amint megszólalt az ajtócsengő.

-Ki az ördög jön ilyenkor, késő este? – Kiabált a földszintet Vernon bácsi.

Harry megdermedt, egyik kezében egy bronz teleszkóp, másikban egy nadrág. Teljesen elfelejtette Dursley-ékat figyelmeztetni, hogy Dumbledore jöhet ma este. A kétségbeesés és a nevetés határán átmászott a ládáján, feltépte a hálószobája ajtaját, és már hallotta is a mély hangot:

-Jó estét kívánok! Ön bizonyára Mr Dursley. Bátorkodhatok azt mondani, hogy Harry említette, hogy jövök ma este érte?

Harry kettesével szaladt le a lépcsőfokokon, majd hirtelen megállt a  lépcső alján, mert hosszú évek tapasztalatából tudta, jobb ha legalább egy karnyújtásnyira marad bácsikájától. Az ajtóban egy magas, vékony férfi állt, hosszú, ezüstszínű szakálla és haja  a derekáig ért. Kampós orrán félhold alakú szemüveg ült. Fekete utazó tarárban volt és hegyes kalapban. Vernon Dursley, akinek a szakálla ugyanolyan sűrű volt, mint Dumbledore-nak, csak fekete, és vörösesbarna köntöst viselt a látogatóra bámult, mintha nem hinne a kis szemeinek.

- Ha helyesen ítélem meg a döbbenetét, Harry nem figyelmeztette Önt, hogy jövök. – mondta Dumbledore barátságosan.– Feltételezzük azt, hogy Ön szívélyesen meghív engem a házába. Nem okos dolog hosszabb ideig az ajtóban ácsorogni ezekben a vészterhes időkben.

Belépett az előszobába és becsukta maga mögött az ajtót.

-Hosszú idő telt el, legutóbbi látogatásom óta. – nézett Dumbledore szemüvege fölött Vernon bácsira.-Azt kell mondjam, a liliomok gyönyörűen virágoznak.

Vernon bácsi azonban nem szólalt meg.  Harry nem kételkedett abban, hogy nemsokára ismét képes lesz beszélni ( a halántékán lüktető erekből következtetve az agyvérzés határán volt), de valami folytán úgy tűnt, hogy Dumbledore eláttította a szavát. Talán nyilvánvaló varázsló kinézetével, de az is lehet, hogy Vernon bácsi érezte, hogy olyan férfivel áll szemben, aki felett nem érvényesítheti akaratát..

 „Ó, jó estét, Harry” – mondta Dumbledore, miközben ráemelte tekintetét a félhold alakú szemüvegén keresztül, egy meglehetősen elégedett arckifejezéssel. – „Kitűnő, kitűnő.”

Ezek a szavak látszólag feldühítették Vernon bácsit. Egyértelmű volt, hogy bárki, aki rá tudott nézni Harryre, és azt tudta rá mondani, hogy ’kitűnő,’ azzal az emberrel ő soha nem értett volna egyet semmiben.

„Nem akarok gorombának tűnni” – kezdte olyan hangnemben, hogy minden szótag goromba fenyegetést hordozott magában.

„– sajnos azonban ijesztően sokszor történik véletlenszerű gorombaság” – fejezte be ünnepélyesen Dumbledore a mondatot. – „Jobb nem mondani semmit, kedves uram. Ó, ő pedig biztosan Petúnia.”

A konyaajtó kinyílt, és ott állt Harry nénikéje, gumikesztyűben és otthonkában a hálóinge fölött, egyértelműen a szokásos alvás előtti konyhatakarítása közepén. Lószerű arcán semmi más nem látszott, csak döbbenet.

„Albus Dumbledore” – mondta, miután Vernon bácsi nem mutatta be őket. „Mi, természetesen, már leveleztünk.” – Harry ezt egy igen érdekes módnak találta, hogy emlékeztesse Petúnia nénit arra, mikor küldött neki egy robbanó levelet, Petúnia néni azonban nem reagált a kijelentésre. – „És biztosan ő a fiatok, Dudley?”

Dudley épp abban a pillanatban pillantott ki a nappali ajtaján. Nagy, szőke feje különösen testetlennek tűnt a pizsamája csíkos gallérjából kiemelkedve, meglepetésében és félelmében csak tátogott. Dumbledore várt egy-két pillanatig, jól láthatólag arra, hátha valamelyik Dursley mond valamit, de mivel a csend tovább nyúlt, elmosolyodott.

„Feltételezhetjük, hogy beinvitáltak a nappalijukba?”

Dudley arrébbhúzódott, mikor Dumbledore a közelébe ért. Harry, kezében még mindig a távcsővel és a cipőkkel, leugrott az utolsó pár lépcsőről, és Dumbledore után ment, aki a tűzhöz legközelebb eső székben helyet foglalt, és jóindulatú érdeklődéssel szemlélte környezetét. Jól láthatóan nem illett bele a környezetébe.

„Nem – nem indulunk még, uram?” – kérdezte idegesen Harry.

„De igen, valóban, de előbb néhány problémát meg kell vitatnunk” – mondta Dumbledore. – „És jobban örülnék, ha nem nyílt terepen kellene ezt megtennünk. Már csak egy rövid ideig fogjuk kihasználni a nénikéd és a bácsikád vendégszeretetét.”

„Valóban?”

Vernon Dursley belépett a szobába, Petúniával az oldalán, és Dudleyval, aki kettejük mögött lapított.

„Igen” – mondta Dumbledore – „valóban.”

Olyan gyorsan húzta elő a pálcáját, hogy Harry alig látta; egy lezser intéssel, a kanapé előrelódult, melynek következtében mindhárom Dursley ráesett. A pálca következő intésével a kanapé visszatért korábbi helyére.

„Akár kényelmesen le is ülhetünk” – mondta kellemesen Dumbledore.

Ahogy visszahelyezte a pálcát a zsebébe, Harry meglátta, hogy a keze teljesen fekete és összeaszott volt; úgy nézett ki, mintha leégett volna róla a hús.

„Uram – mi történt a – ?”

„Később, Harry” – mondta Dumbledore – „Kérlek ülj le.”

Harry leült a fennmaradó karosszékre, nem nézve közben a Dursleyékra, akik, úgy tűnt, szóhoz sem jutnak a döbbenettől.

„Feltételeztem, hogy felajánlanak valami frissítőt,” – mondta Dumbledore Vernon bácsinak – „de az eddigiek alapján ezt feltételezni bolondság lenne.”

Harmadszorra is pöccintett a pálcával, mire egy szürke üveg és öt pohár jelent meg a levegőben. Az üveg kinyílt, és mindegyik pohárba nagy mennyiségű méz-színű folyadékot töltött, amik ezután a szobában ülőkhöz lebegtek.

„Madam Rosmerta legjobb tölgyben érlelt mézsöre.” – mondta Dumbledore, miközben Harry felé emelte a poharát, aki elkapta a sajátját, és kortyolt egyet. Még soha nem ivott ehhez hasonlót, de nagyon élvezte. A Dursleyk, miután gyors, ijedt pillantást váltottak egymással, megpróbáltak nem törődni a poharakkal, ami nehéz mutatványnak bizonyult, mivel azok folyamatosan gyengéden bökdösték a fejüket. Harry nem tudta elfojtani magában a gyanút, hogy Dumbledore jól szórakozott rajtuk.

„Nos, Harry” – mondta Dumbledore, felé fordulva – „egy kis nehézség adódott, amit remélem meg fogsz tudni nekünk oldani. Nekünk, azaz a Főnix Rendjének. Azonban először is el kell mondanom, hogy Sirius végrendelete múlt héten került elő, amiben mindenét rád hagyja.”

A kanapéról Vernon bácsi feje oda fordult, de Harry nem nézett rá, és nem is tudott igazán mit mondani, kivéve hogy „Aha. Értem.”

„Ez a lényeg, eléggé elnyagyoltan.” – folytatta Dumbledore. – „A Gringottsi széfedhez egy jelentős mennyiségű aranyat kaptál, továbbá a tied Sirius minden személyes tulajdona. Az örökség kissé problémás része –”

„A keresztapja halott?” – kérdezte Vernon bácsi hangosan a kanapéról. Dumbledore és Harry ránéztek. A mézsörös pohár kitartóan ütögette Vernon fejét, aki megpróbálta arrébbütni. „Halott? A keresztapja?”

„Igen” – mondta Dumbledore. Nem kérdezte meg Harrytől, hogy miért nem közölte ezt Dursleyékkal. – „A mi problémánk” – folytatta Harrynek, mintha nem szóltak volna közbe – „hogy Sirius a Grimmauld tér 12-t is rád hagyta.”

„Ráhagytak egy házat?” – kérdezte mohón Vernon bácsi, kis szemei összeszűkültek, de senki nem válaszolt neki.

„Nyugodtan használhatják továbbra is főhadiszállásként” – mondta Harry. – „Nem bánom.Az öné lehet, egyáltalán nem akarom.” – Harry nem akart visszamenni a házba, ha nem muszály. Úgy gondolta, Sirius emléke kísértené, ahogy egyedül csavarog a sötét, dohos szobákban, bezárva arra a helyre, ahonnan olyan kétségbeesetten el akart szabadulni.

„Ez nagylelkű” – mondta Dumbledore – „Mi azonban ideiglenesen kiürítettük a háza.”

„Miért?”

„Nos” – mondta Dumbledore, nem törődve Vernon bácsi motyogásával, akinek a fejénél még mindig ott kopogott a kitartó pohár mézsör – „a Black családi tradíció úgy rendeli, hogy a ház tulajdonjoga egyenes ágon adódjon át, mindig a soron következő Black nevű férfira. Sirius volt a legutolsó, mivel az öccse, Regulus korábban halt meg, és egyikőjüknek sem volt gyermeke. Amíg Sirius végrendelete egyértelműen kijelenti, hogy ő azt akarta, hogy a ház a tied legyen, lehetséges, hogy valamilyen varázslat vagy bűbáj legyen a házon, hogy biztos legyen, csak egy tisztavérű varázsló lehessen a tulajdonosa.”

Egy élénk kép jelent meg Harry fejében Sirius anyjának visító, köpködő portréja, ami a Grimmauld téri ház előszobájában állt. „Fogadok, hogy volt.” – mondta.

„Eléggé” – mondta Dumbledore. – „És amennyiben van ilyen bűbáj, úgy a ház tulajdonjoga lehetséges, hogy Sirius legidősebb élő rokoára száll, Bellatrix Lestrange unokatestvérére.”

Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit csinál, Harry felpattant; az öléven lévő távcső és a cipők a padlóra estek. Bellatrix Lestrange, Sirius gyilkosa örökli az ő házát?

„Nem.” – mondta.

„Nos, nyilvánvalóan mi is jobban szeretnénk, ha nem ő kapná meg.” – mondta Dumbledore nyugodtan. – „A helyzet nagyon bonyolult. Azt sem tudjuk, hogy azok a bűbájok, amiket mi helyeztünk rá, például hogy ne lehessen megtalálni, megmaradnak-e most, hogy a tulajdonjog kikerült Sirius kezéből. Lehetséges, hogy Bellatrix bármelyik pillanatba megjelenjen a bejáratnál. Természetesen elhagytuk a házat, amíg a helyzetet le nem tisztáztuk.”

„De hogyan deríti ki, hogy a ház az én tulajdonom-e?”

„Szerencsére” – mondta Dumbledore – „van egy egyszerű teszt.”

Az üres poharát egy a szék melletti kisasztalra tette, ám mielőtt bármi mást tehetett volna, Vernon bácsi elkiáltotta magát – „Eltűntettné ezeket a nyamvadt izéket rólunk?”

Harry odanézett; mindhárom Dursley a kezeivel védte a fejét, amikről a poharak folyamatosan pattogtak le, a tartalmuk pedig mindenfelé fröcskölt.

„Oh, sajnálom” – mondta udvariasan Dumbledore, és újra felemelte a pálcáját. Mindhárom pohár eltűnt. – „Azonban, tudják, jobb módszer lett volna meginni.”

Úgy látszott, mintha Vernon bácsiból számtalan kellemetlen visszavágás készülne kitörni, azonban egyszerűen visszaroskadt a párnákra Petúnia nénivel és Dudleyval, és nem szólt semmit, apró malacszemeit azonban Dumbledore pálcáján tartotta.

„Tudod” – folytatta Dumbledore ismét Harry felé fordulva – „ha valóban örökölted a házat, akkor vele együtt örökölted –”

Ötödszörre is intett a pálcájával. Hangos durranás hallatszott, és egy házimanó jelent meg, hatalmas denevérszerű fülekkel és óriási, bevérzett szemekkel, meghajolva Dursleyék poros szőnyegén, maszatos rongyokba öltözve. Petúnia néni egy hajmeresztő sikoltást hallatott: emberemlékezet óta semmi ilyen piszkos nem lépett be a házba; Dudley felhúzta csupasz, rózsaszín lábát a padlóról, és úgy ült, majdnem a feje fölé emelve őket, mintha azt hinné, a teremtmény felmászna a pizsamanadrágján, Vernon bácsi pedig elbődült – „Mi a pokol ez?”

„Siport” – fejezte be Dumbledore.

„Sipor nem, Sipor nem, Sipor nem!” – károgta a manó, majdnem olyan hangosan, mint Vernon bácsi, toporzékolva és fülhúzogatva – „Sipor Bellatrix asszonyhoz tartozik, ó igen, Sipor a Black-ekhez tartozik, Sipor az új úrnőjét akarja, Sipor nem lesz a Potter kölyöké, Sipor nem, nem, nem –”

„Amint látod, Harry” – mondta hangosan Dumbledore, Sipor folyamatos ’nem, nem, nem’ károgása közben – „Sipor bizonyos vonakodást mutat az ellen, hogy szolgálatodba álljon.”

„Nem érdekel” – mondta újra Harry, undorodva nézve a vonagló, toporzékoló manót. – „Nem akarom őt.”

„Nem, nem, nem, nem –”

„Jobban örülnél, hogyha Bellatrix Lestrange tulajdonába kerülne? Figyelembe véve, hogy a Főnix Rendjének főhadiszállásán élt az elmúlt évben?”

„Nem, nem, nem, nem –”

Harry Dumbledorra nézett. Tudta, hogy nem engedhetik, hogy Sipor Bellatrixel éljen, azonban az elképzelés, hogy a tulajdona legyen, hogy felelősséget vállaljon a teremtményért, aki elárulta Siriust, visszataszító volt.

„Utasítsd valamire” – mondta Dumbledore – „Ha a tulajdonodba került, engedelmeskednie kell. Ha nem, akkor találnunk kell egy másik módot, hogy távol tartsuk a jogos úrnőjétől.”

„Nem, nem, nem, NEM!”

Sipor hangja kiáltásig erősödött. Harry nem tudott más utasításra gondolni, kivéve hogy – „Sipor, kus legyen!”

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Sipor fulldokolna. Megragadta a torkát, a szája tátogott, a szemei kiduzzadtak. Néhány másodpercnyi őrjöngő nyelés után arcal előre a szőnyegre vetette magát (Petúnia néni nyögött egyet), és kézzel-lábbal elkezdte püfölni a padlót, egy vad, de teljesen csendes dühroham közepette.

„Nos, ez leegyszerűsíti a problémát.” – mondta vidáman Dumbledor. – „Úgy tűnik, Sirius tudta, mit csinál. Te vagy a Grimmauld tér 12 jogos tulajdonosa, mint ahogy Siporé is.”

„Magamnál – magamnál kell tartanom?” – kérdezte rémülten Harry, miközben Sipor a lábánál vonaglott.

„Nem, ha nem szeretnéd” – mondta Dumbledore. „Ha tehetek egy javaslatot, elküldhetnéd a Roxfortba hogy ott dolgozzon a konyhában. Így a többi házimanó rajta tarthatná a szemét.”

„Igen” – mondta Harry megkönnyebbülten. – „Igen, ezt fogom tenni. Ő – Sipor – azt akarom, hogy menj a Roxfortba és dolgozz a konyhában a többi házimanóval.”

Sipor, aki ekkor a hátán feküdt, kezei és lábai a levegőben, fejjel lefelé gyűlölködő arcot vágott Harryre, majd majd egy újabb hangos durranással eltűnt.

„Jó” – mondta Dumbledore. „Itt van még a hippogriff, Csikócsőr esete. Sirius halála óta Hagrid viseli gondját, mostmár azonban ő is a tiéd, úgyhogy ha másképp kívánod a dolgot –”

„Nem” – vágta rá Harry azonnal – „Hagriddal maradhat. Szerintem Csikócsőrnek is az lenne a jobb.”

„Hagrid el lesz ragadtatva” – mondta mosolyogva Dumbledore. – „Olyan izgatott volt, hogy újra láthatja Csikócsőrt. Egyébként Csikócsőr biztonsága érdekében úgy döntöttünk, hogy átkereszteljük Witherwings-nek, bár kétlem, hogy a Minisztérium rájönne, hogy ez az a hippogriff, amit halálra ítéltek. Most pedig, Harry, össze van készítve a ládád?”

„Háát…”

„Kétségeid voltak afelől, hogy megérkezem?” – kérdezte csípősen Dumbledore.

„Mindjárt megyek, és – ő – befejezem.” – mondta sietve Harry, miközben felkapta a távcsövet és a cipőket.

Egy kicsit több, mint 10 percig tartott, hogy mindent összeszedjen, amire szüksége volt; végül sikerült kihúznia a láthatatlanná tévő köpenyét az ágya alól, rácsavarnia a színváltós tinta üvegének tetejére a kupakot, és rázárnia a láda tetejét az üstre. Ezután, egyik kezével a ládáját emelve, másikban Hedvig ketrecét tartva lement.

Csalódott volt, mikor meglátta, hogy Dumbledore nem az előszobában várja, ami azt jelentette, hogy vissza kellett mennie a nappaliba.

Mindenki csendben volt. Dumbledore halkan dúdolt, látszólag saját maga szórakoztatására, de a légkör nagyon feszült volt, és Harry nem mert Dursleyékra nézni, miközben azt mondta, „Készen vagyok, Professzor.”

„Jó” – mondta Dumbledore. – „Csak még egy dolog.” – és ismét Dursleyék felé fordult. – „Amint minden kétséget kizáróan tisztában vannak vele, Harry egy éven belül nagykorú lesz –”

„Nem” – mondta Petúnia néni. Dumbledore érkezése óta először szólalt meg.

„Megbocsájt?” – kérdezte udvariasan Dumbledore.

„Nem lesz. Egy hónappal fiatalabb Dudleynál, és Duddus csak két év múlva lesz 18.”

„Ó” – mondta Dumbledore. – „a varázslók között azonban 17 évesen lesz nagykorú.”

Vernon bácsi ’abszurd’-ot motyogott, Dumbledore azonban nem foglalkozott vele.

„Nos, amint az önök is tudják, Voldemort nagyúr visszatért az országba. A varázslótársadalom jelenleg nyílt háborúban áll. Harry, akit Voldemort nagyúr több alkalommal is meg próbált ölni, még nagyobb veszélyben van, mint aznap, amikor 15 évvel ezelőtt a küszöbük előtt hagytam őt egy levéllel, amiben elmondtam önöknek a szülei meggyilkolásának történetét, továbbá kifejezett reményemet, hogy saját fiukként fogják felnevelni.”

Dumbledore szünetet tartott, és bár a hangja könnyed és nyugodt maradt, és nem mutatta jelét, hogy dühös lenne, Harry egyfajta fagyosságot érzett kiáradni belőle, és észrevette, hogy Dursleyék kissé összébb húzódtak.

„Nem tettek úgy, ahogy kértem. Soha nem kezelték fiukként Harryt. Csak közömbösséget és gyakran kegyetlenséget kapott maguktól. A legjobb, amit el lehet mondani, az, hogy megúszta azt a szörnyű kárt, amit az önök közt ülő szerencsétlen fiúnak okoztak.”

Petúnia néni és Vernon bácsi is ösztönösen körbenéztek, mintha azt várnák, hogy Dudleyn kívül valaki mást is látnak maguk közé préselődve.

„Mi – rosszul bántunk Duddussal? Mit akar maga –” – kezdte Vernon bácsi dühösen, de Dumbledore csendre emelte az ujját, mely csend olyan hirtelen jött, mintha elállította volna Vernon bácsi szavát.

„A varázslat, amit 15 évvel ezelőtt hoztam létre, erőteljes védelmet biztosít Harry számára egészen addig, amíg otthonának hívhatja ezt a házat. Bármilyen nyomorultul élt is itt, bármennyire nem látták itt szívesen, bármennyire is rosszul bántak vele, bár vonakodva, de helyet adtak neki. Ez a mágia befejezi a működését amint Harry 17 éves lesz; másképp mondva amikor felnőtté válik. Csak annyit kérek: engedjék meg Harrynek, hogy még egyszer visszatérjen ebbe a házba a 17. születésapja előtt, ez biztosítani fogja, hogy a védelem egészen addig fennmaradjon.”

Egyik Dursley sem mondott semmit. Dudley homlokráncolva próbált visszaemlékezni, hogy mikor bántak vele rosszul. Vernon bácsi úgy nézett, mintha valami a torkán akadt volna; Petúnia néni azonban különösen kipirult.

„Nos, Harry… ideje indulnunk.” – mondta végül Dumbledore. Felállt, és kiegyenesítette hosszú, fekete köpenyét. – „A következő viszontlátásig” – mondta Dursleyéknak, akik úgy néztek rá, mintha az a pillanat részükről örökre várathatna, majd megemelte a kalapját, és kiment a szobából.

„Viszlát” – mondta sietve Harry Dursleyéknak, és követte Dumbledoret, aki megállt Harry ládája mellett, amin Hedvig kalickája állt.

„Nem kell, hogy most ezek leterheljenek minket.” – mondta, miközbel előhúzta a pálcáját. – „Előreküldöm őket az Odúba, hogy ott várjanak ránk. Azonban szeretném, ha magadhoz vennéd a láthatatlanná tévő köpenyedet… csak a biztonság kedvéért.”

Harry kisebb nehézségek árán előrángatta a köpenyt a ládából, próbálva eltakarni Dumbledore elől a benne lévő rendetlenséget. Miután belegyömöszölte kabátja egyik belső zsebébe, Dumbledore intett a pálcájával, és a láda, a ketrec és Hedvig eltűntek. Dumbledore újabb intésére a bejárati ajtó kinyílt a hűvös, ködös sötétségbe.

„Most pedig, Harry, lépjünk ki a sötétségbe, és kezdjük el üldözni azt a könnyelmű, csábító kaladot.”